A személyi számítógépek történetében az 1980-as évek vége és az 1990-es évek eleje sorsfordító időszaknak bizonyult. Ekkor dőlt el ugyanis, hogy a hordozható számítástechnika képes lesz-e kitörni a szűk, méregdrága réspiaci státuszból, és valódi alternatívát nyújtani az asztali munkaállomásokkal szemben. A tech-világ ekkoriban a grafikus felhasználói felületek (GUI) terjedésétől, az Intel 80486-os processzorok érkezésétől és az asztali architektúrák forradalmától volt hangos, ám a színfalak mögött a legizgalmasabb fejlesztési verseny a hordozható gépek, azaz a laptopok és notebookok frontján zajlott.
Ebben az időszakban a mérnököknek olyan alapvető fizikai és technológiai korlátokkal kellett megküzdeniük, amelyek a mai felhasználók számára már teljesen ismeretlenek. A processzorok számítási teljesítményének növekedése drasztikusan megemelte az energiafogyasztást, miközben az akkumulátortechnológia még gyerekcipőben járt. A háttértárak mérete és súlya jelentős korlátot szabott a dizájnnak, a kijelzők láthatósága és frissítési rátája pedig messze elmaradt a kívánatostól. Az iparág vezető szereplői – mint a Compaq, a Toshiba, a Zenith Data Systems vagy éppen a rendhagyó megoldásairól ismert GRiD Systems – eltérő tervezési filozófiákkal próbálták megalkotni a tökéletes hordozható számítógépet, amelyet a korabeli szakirodalom gyakran csak a Szent Grál kereséseként emlegetett.
A tervezési filozófiák összecsapása és a miniatürizálás ára
Az akkori laptopgyártás alapvetően két nagy táborra szakadt. Az egyik irányzatot a végletekig finomított, hagyományos kagylóhéj (clamshell) kialakítású notebookok képviselték, míg a másikat a radikális, billentyűzet nélküli, tollal vezérelhető korai táblagépek jelentették. A hagyományos notebookok piacán a Compaq és a Toshiba vívott ádáz csatát, és jól láthatóan teljesen más megközelítést alkalmaztak a súly és a méret csökkentésére.
A Compaq a technológiai konzervativizmus útját választotta az LTE szériával, de azt a végletekig tökéletesítette. Ahelyett, hogy akkor még kiforratlan, méregdrága és korlátozott kapacitású RAM-kártyákra hagyatkozott volna a tömeges adattárolás terén, a vállalat a hagyományos mágneses háttértárak miniatürizálása mellett döntött. A felület-szerelési technológia (SMT) intenzív használatával sikerült az alaplap méretét drasztikusan lecsökkenteniük, így elegendő hely maradt a Conner Peripherals által kifejlesztett, mindössze 19 milliméter (háromnegyed hüvelyk) vastag merevlemezek és a Citizen által gyártott, szintén ultravékony floppy-meghajtók számára. Ez a gép strapabíróságát is növelte, hiszen a Conner merevlemezeket úgy tervezték, hogy akár a 400 g-s utazási sokkot is kibírják.
Ezzel szemben a Toshiba a T1000SE modellel a könnyedséget és az alacsony árat célozta meg. Ők elhagyták a nehéz merevlemezt, és az operációs rendszert (MS-DOS 3.3) fixen a ROM-ba integrálták. A felhasználói adatok tárolására és a programok futtatására egy speciális, akkumulátorral támogatott RAM-lemezt (RAM disk) használtak. Ez a megoldás rendkívül gyors adatelérést és könnyű felépítést biztosított, ám komoly kockázattal is járt: ha a gép másodlagos akkumulátora teljesen lemerült, vagy a felhasználó eltávolította a memóriakártyát, a rajta tárolt adatok azonnal és végérvényesen megsemmisültek.
A GRiDPad és a tollal vezérelt számítástechnika korai forradalma
Miközben a többség a hagyományos billentyűzetes laptopokat csiszolgatta, a GRiD Systems egy egészen radikális eszközzel, a GRiDPaddel lépett piacra. Ez a gép tulajdonképpen a mai táblagépek közvetlen őse volt, amely teljesen szakított a fizikai gombokkal. A mérnökök felismerték, hogy létezik a munkavállalóknak egy olyan hatalmas rétege – raktárosok, helyszíni felmérők, teherautó-sofőrök, biztosítási ügynökök –, akik számára egy hagyományos laptop használhatatlan, mert nem tudnak vele kézben tartva, állva vagy séta közben gépelni.
A GRiDPad egy 10 MHz-es Intel 80C86-os processzorra épült, és a kijelzője egy speciális, rezisztív/kapacitív technológiát használó texturált üvegfelület volt. A géphez egy fém stylus (toll) tartozott, amelyet egy vezetékkel rögzítettek a házhoz. A rendszer lelke a ROM-ba égetett kézírás-felismerő rutin volt, amely képes volt a nyomtatott nagybetűkkel felvitt karaktereket és számokat valós időben ASCII szöveggé alakítani. A felhasználónak csupán be kellett jelölnie a képernyőn megjelenő űrlap mezőit, vagy a tollal rámutatnia a virtuális billentyűzetre.
Bár a technológia mai szemmel nézve nehézkes volt – a felhasználóknak meg kellett tanulniuk pontosan, blokk-betűkkel írni, és a felismerés néha hibázott –, a gép felépítése és szoftveres felülete (amelyet C és Turbo C nyelveken lehetett programozni az API segítségével) megmutatta a jövőt. Ráadásul a gép beépített pozícióérzékelővel is rendelkezett, így a szoftver képes volt automatikusan elforgatni a képernyőt fekvő tájolásból álló helyzetbe, attól függően, hogy a felhasználó jobb- vagy balkezes volt.
Teljesítmény és ergonómia a gyakorlatban: a korabeli tesztek tükrében
A korabeli számítástechnikai szaklapok, mint például a neves BYTE magazin, szigorú benchmark teszteknek vetették alá ezeket a korai hordozható gépeket. Az eredmények hűen tükrözték a processzorarchitektúrák közötti generációs különbségeket. Miközben a belépőszintű hordozható gépekben még a 80C86-os chipek ketyegtek alig 10 MHz-en, a csúcskategóriát már a drasztikusan erősebb Intel 80386SX processzorok 16 MHz-es változatai jelentették. Olyan gépek képviselték ezt az erőt, mint a Zenith SuperSport SX és a Toshiba T3100SX.
A nyers számítási teljesítmény mellett a kijelzőtechnológia és az energiagazdálkodás jelentette a legfőbb ütközési pontot. A korabeli folyadékkristályos (LCD) kijelzők többsége még háttérvilágítás nélküli vagy egyszerű fénycsöves megvilágítású, szürkeárnyalatos panelekből állt, amelyeknél a kontrasztarány és a válaszidő csapnivaló volt. A Toshiba ugyanakkor előszeretettel alkalmazott gázplazma (gas-plasma) kijelzőket a csúcsmodelljeiben. Ezek a narancssárgás-borostyán színben világító panelek gyönyörű, tűéles képet és szinte azonnali frissítést biztosítottak – kiküszöbölve a korai LCD-kre jellemző szellemképesedést –, ám elképesztő mennyiségű áramot fogyasztottak, és lehetetlenné tették a hatékony akkumulátoros üzemidőt.
Az ergonómia terén a billentyűzetek elrendezése okozta a legtöbb fejfájást. A méret csökkentése érdekében a gyártók kénytelenek voltak elhagyni a különálló numerikus blokkot, és sokszor a kurzormozgató nyilakat, valamint az írásjeleket is szokatlan pozíciókba zsúfolták össze. A Zenith SuperSport SX például hiába volt bivalyerős gép, a 79 gombos kiosztása miatt sok bírálatot kapott: a visszaperjel (backslash) és az idézőjel gombok a Shift billentyűtől teljesen jobbra, a billentyűzet legszélére kerültek, a nyíl billentyűk pedig aprók és kényelmetlenek voltak. Ezzel szemben a Toshiba T3100SX a maga 86 gombos, tisztább és logikusabb elrendezésével sokkal közelebb állt az asztali gépek kényelméhez.
A hordozható számítógépek műszaki specifikációinak összehasonlítása
Az alábbi táblázat az 1989 végén és 1990 elején elérhető, legjelentősebb hordozható számítógépek kulcsfontosságú műszaki adatait és teljesítményindexeit foglalja össze a korabeli laboratóriumi mérések alapján.
| Típus | Processzor és órajel | Alap RAM / Max RAM | Kijelző típusa és felbontása | Súly (akkumulátorral) | CPU teljesítmény index* | Alapár (USD) |
|---|---|---|---|---|---|---|
| Compaq LTE/286 | Intel 80C286 @ 12 MHz | 640 KB / 2,6 MB | Háttérvilágításos LCD (640×400) | 3,0 kg | 1,59 | 3899 |
| Toshiba T1000SE | Intel 80C86 @ 9,54 MHz | 1 MB / 3 MB | Háttérvilágításos LCD (640×400) | 2,5 kg | 0,57 | 1699 |
| GRiD Systems GRiDPad | Intel 80C86 @ 10 MHz | 1 MB / 1 MB | Nem-háttérvilágításos LCD (640×400) | 2,0 kg | n.a. | 2370 |
| Toshiba T3100SX | Intel 80386SX @ 16 MHz | 1 MB / 13 MB | Gázplazma VGA (640×480) | 7,2 kg | 2,12 | 6000 |
| Zenith SuperSport SX | Intel 80386SX @ 16 MHz | 1 MB / 8 MB | „Paper-White” VGA LCD (640×480) | 7,6 kg | 2,07 | 6700 |
*Megjegyzés: A CPU teljesítmény index alapjául egy szabványos 8 MHz-es IBM PC AT teljesítménye szolgált, amelynek értéke egyenlő 1,00-val. A magasabb érték jobb teljesítményt jelöl.
A hordozható számítástechnika korai recepciója Kelet-Közép-Európában
Bár a nyugati szaksajtó oldalai tele voltak az akkumulátoros üzemidőről és a VGA-kompatibilitásról szóló vitákkal, Magyarországon és a kelet-európai régióban ezek a fejlesztések a vasfüggöny leomlásának pillanatában egészen más kontextusba kerültek. A COCOM-lista korlátozásai miatt a csúcstechnológiát képviselő 80386SX és 80286-os processzorok hivatalosan sokáig elérhetetlenek vagy rendkívül nehezen beszerezhetők voltak a hazai vállalatok és kutatóintézetek számára.
Amikor az első ilyen hordozható gépek megjelentek a hazai piacon, az áruk elképesztő sokkot jelentett. Ha átszámítjuk a korabeli csúcsmodellek 6000 dollár feletti vételárát az akkori magyar átlagkeresetekre és a hivatalos forintárfolyamra, nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen ilyen gép árából egy kisebb lakást vagy több vadonatúj személygépkocsit lehetett vásárolni. Ezért a hazai vállalatoknál a laptop nem személyes munkaeszköz, hanem féltve őrzött státuszszimbólum és centralizált vállalati vagyon volt. Leggyakrabban külkereskedelmi kiküldetéseknél, kiemelt mérnöki helyszíni méréseknél vagy kormányzati szinten használták őket. Az olyan alternatív beviteli eszközök pedig, mint a GRiDPad, szinte teljesen ismeretlenek maradtak a korabeli magyar gazdaságban a specifikus szoftveres háttér és a lokalizáció (magyar ékezetes karakterek felismerésének) hiánya miatt.
A kompromisszumok kora és a modern noteszgépek alapjai
A kilencvenes évek küszöbén hordozható számítógépet vásárolni nem jelentett mást, mint a kompromisszumok művészetét. Nem létezett olyan gép, amely egyszerre lett volna könnyű, bivalyerős, hosszú akkumulátor-idővel rendelkező és megfizethető. Ha valaki valódi, asztali szintű teljesítményre vágyott az összetett adatbázis-kezelő szoftverek vagy a mérnöki számítások futtatásához, akkor kénytelen volt megvásárolni a Zenith vagy a Toshiba több mint 7 kilós, táska méretű monstrumait, amelyek akkumulátora alig 3 óráig bírta a strapát, és amelyek súlyát a repülőtéri terminálok közötti gyaloglás során megkeserülte a tulajdonos.
Ha viszont a valódi mobilitás és a könnyű hordozhatóság volt a cél, az LTE vagy a T1000SE formájában, akkor a felhasználónak be kellett érnie a drasztikusan lassabb processzorokkal, a háttértárak korlátozott kapacitásával és a szűkös memóriával. A korabeli elemzők joggal mutattak rá, hogy a csúcskategóriás hordozható rendszerek árai makacsul magasan maradtak, így az igazi áttörést – azaz az olcsó, de kompromisszummentes noteszgépek tömeges elterjedését – a piacnak még néhány évig várnia kellett. Ugyanakkor ezek a modellek fektették le azokat a mérnöki és energiagazdálkodási alapokat, amelyekből a mai, ultravékony és egész napos üzemidőt biztosító hordozható eszközeink kifejlődtek.
