Történelmi útra indult a világűr ismeretlen mélységeibe a NASA legendás űrszondája 1977. augusztus 20-án. A Voyager 2 volt az az úttörő szerkezet, amely később mind a négy külső óriásbolygót meglátogatta, teljesen átírva a Naprendszer külső régióiról alkotott emberi tudást.
Ritka bolygóegyüttállás tette lehetővé a nagy túrát
A misszió megvalósításához egy olyan égi mechanikai lehetőségre volt szükség, amely csupán 176 évente egyszer fordul elő. Az 1970-es évek végén a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz olyan egyedülálló elrendezésben helyezkedtek el, amely lehetővé tette, hogy a szonda az egyik bolygó gravitációs mezejét használja fel arra, hogy felgyorsuljon a következő felé. Ezt a gravitációs hintamanővert alkalmazva a repülési idő évtizedekkel lerövidült, a szükséges hajtóanyag mennyisége pedig drasztikusan lecsökkent.
Bár a testvérszonda, a Voyager 1 két héttel később, 1977. szeptember 5-én hagyta el a Földet, gyorsabb pályán haladt, mint a Voyager 2. Az emberiség kutatási stratégiája szerint a Voyager 2 kapta a leghosszabb és legösszetettebb útvonalat. Míg ikertestvére a Szaturnusz és annak Titán nevű holdja után az ekliptika síkjából kilépve a csillagközi tér felé vette az irányt, addig a Voyager 2 feladata maradt az ismeretlen jégóriások felderítése.
Négy óriásbolygó és negyvennyolc hold a célkeresztben
A szonda tudományos műszerei példátlan adatmennyiséget gyűjtöttek össze az utazás során. A Jupiterhez 1979 júliusában érkezett meg, ahol aktív vulkánokat fedezett fel az Io holdon, valamint folyékony óceán jelenlétére utaló jeleket talált a Jeges Európa felszíne alatt. 1981 augusztusában a Szaturnusz mellett elhaladva részletesen vizsgálta a bolygó bonyolult gyűrűrendszerét és légköri viszonyait.
A szonda igazi történelmi tettét az Uránusz és a Neptunusz megközelítése jelentette. 1986 januárjában az Uránusz mellett haladt el, majd 1989 augusztusában elérte a Neptunuszt. Mindmáig a Voyager 2 az egyetlen olyan ember alkotta szerkezet, amely közelről tanulmányozta ezt a két jégóriást. A megfigyelések során számos új holdat és gyűrűt fedezett fel, a Neptunusznál pedig megörökítette a Sötét Folt néven ismert hatalmas légköri vihart, valamint a Tritón hold gejzírjeit.
Az aranylemez üzenete és a csillagközi küldetés
Minden Voyager szonda oldalán helyet kapott egy-egy aranylemez, amely az emberi civilizáció és a Föld üzenetét hordozza. A 12 hüvelykes, arannyal bevont rézlemez képeket, természetes hangokat, 55 nyelven rögzített üdvözletet és sokszínű zenei válogatást tartalmaz Bach műveitől Chuck Berryig. A lemezek célja, hogy amennyiben egy idegen civilizáció valaha rátalál a szondára a csillagközi térben, képet kaphasson a bolygónk élővilágáról és az emberi kultúráról.
A bolygóközi repülés befejezése után a Voyager 2 nem állt le. 2018 novemberében a szonda átlépte a heliopauzát, vagyis azt a határt, ahol a napszél már nem dominál az interstelláris plazmával szemben. Ezzel a Voyager 2 lett a második emberi objektum a Voyager 1 után, amely kilépett a csillagközi térbe, ahonnan a mai napig küld méréseket a Földre.
Gépészeti csoda és energiaoptimalizálás a végtelenben
Különösen figyelemreméltó, hogy a szonda számítástechnikai rendszere a mai okostelefonok memóriájának csupán töredékével rendelkezik. A berendezések energiáját plutónium-238 izotóppal működő radioizotópos termoelektromos generátorok szolgáltatják, amelyek teljesítménye évente nagyjából négy wattal csökken. A NASA Jet Propulsion Laboratory mérnökei az elmúlt években folyamatosan kapcsolják le a nem létfontosságú fűtőtesteket és műszereket az energia megőrzése érdekében.
Ez a gondos mérnöki jelenlét teszi lehetővé, hogy az 1977-ben indított szerkezet még megközelítőleg fél évszázad elteltével is működőképes maradjon. Bár a rádiójelek több mint tizenkilenc órán át utaznak a több mint húszmilliárd kilométeres távolságból, a szonda jelenlegi mérései továbbra is páratlan információkkal szolgálnak a Naprendszer védőbuborékján kívüli környezetről.
