A mélyűr sötétjében keringő apró égitest körül olyan dinamikus folyamatok zajlanak, amelyek átrendezik a csillagászati elméleteket.
A Szaturnusz és az Uránusz közötti porsávban haladó Chariklo mindössze 250 kilométer átmérőjű, mégis két saját gyűrűvel rendelkezik. A szakértők sokáig úgy vélték, hogy az ilyen apró sziklák körül keringő törmeléksávok évezredeken át mozdulatlanok maradnak. A James Webb űrteleszkóp legújabb megfigyelései viszont kimutatták, hogy a gyűrűrendszer szerkezete alig tíz év alatt drasztikus átalakuláson ment keresztül.
A csillagfedés árnyékában kirajzolódó rejtély
A kutatók a csillagfedés módszerével vizsgálják a távoli kentaurnak nevezett objektumot. Amikor a szikla és annak szerkezete elhalad egy távoli csillag előtt, a háttérfény elhalványul. Ebből a pontos fénycsökkenésből lehet kiszámítani a gyűrűk sűrűségét és szélességét anélkül, hogy közvetlen fényképet kellene készíteni róluk.
A legutóbbi mérések során a belső gyűrű átlátszatlansága mintegy 50 százalékkal növekedett, míg a külső gyűrű átengedőképessége látványosan gyengült. Ez a kettősség arra utal, hogy az égitest közvetlen környezetében az anyag folyamatosan átrendeződik. A belső sáv sűrűsödése mögött törmelékek utánpótlása állhat, míg a külső struktúra lassan veszít az anyagából.
Átalakuló csillagászati elméletek
A felhalmozott adatok elemzése során három lehetséges magyarázat merült fel. Elképzelhető, hogy a modern méréstechnika finomabb felbontása mutatott ki korábban nem látott eltéréseket, de az sem zárható ki, hogy a gyűrűket alkotó jégszemcsék mérete és összetétele változott meg az évek során. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a két sáv között folyamatos az anyagcsere.
A mérések bizonyítják, hogy a kisbolygók körüli gyűrűrendszerek jóval aktívabbak és kiszámíthatatlanabbak, mint azt korábban feltételezték. A pontosabb folyamatok feltárásához további megfigyelésekre lesz szükség, amikor a szikla újra elhalad egy fényesebb csillag előtt.
