A csapadékosabb évek sem garantálják az észak-amerikai préri folyóinak magasabb vízhozamát.
Amikor egy síksági folyóban az egyik évben jóval több víz folyik, mint a másikban, a megszokott magyarázatot általában a légköri viszonyokban keresik a kutatók. Egy friss hidrológiai elemzés alapján azonban az észak-amerikai préri folyóinak esetében a csapadékmennyiség önmagában nem ad teljes képet a folyamatokról.
A vizes élőhelyek telítettsége a kulcs
A kutatók 38 év műholdas vízborítottsági adatait és 109 vízgyűjtő terület hidroklimatikus méréseit vizsgálták meg Észak-Amerika északi síkságain. Az eredmények azt mutatják, hogy a vízgyűjtők 69 százalékában a vizes élőhelyek éves kiterjedése lényegesen jobban megmagyarázza a folyók vízhozamának ingadozását, mint bármilyen légköri vagy éghajlati mutató.
Ez a jelenség az úgynevezett feltöltődési és túlfolyási hidrológiai folyamatra épül. A téli hóolvadásból és a tavaszi esőkből származó víz először a tájban található természetes mélyedéseket és mocsaras területeket tölti fel. A folyókmedrekbe csak akkor jut el a jelentősebb vízmennyiség, amikor ezek a természetes tározók elérik a kapacitásuk határát és túlfolynak.
Értelmező réteg a vízgazdálkodásban
Az éghajlati tényezők, különösen a hóborítottság időtartama természetesen befolyásolják, hogy mennyi víz jut a rendszerbe. A tényleges lefolyási ritmust és a villámárvizek kockázatát mégis a vizes élőhelyek állapota határozza meg közvetlenül. Ez a közvetítő szerep alapvetően megváltoztatja a régió vízrajzi modelljeit.
A felmérés kiemeli, hogy a vizes élőhelyek védelme és helyreállítása nélkülözhetetlen az áradások megelőzéséhez és a szárazabb időszakok kiszámíthatóbb kezeléséhez. Ha a kiszáradt vagy elpusztított mocsaras területek nem tudják betölteni kiegyenlítő szerepüket, a csapadék ingadozásai sokkal szélsőségesebb hidrológiai reakciókat váltanak ki a teljes vízgyűjtő rendszerben.
