Az internet sötét sarkaiba kalauzoló pszichológiai horror csendben formálta át a digitális magány ábrázolását.
Jane Schoenbrun rendezői debütálása, a We’re All Going to the World’s Fair az online szerepjátékok félelmetes fojtottságát tárja fel. A film nem a megszokott ijesztésekkel dolgozik, hanem a képernyők világító fényénél megélt elidegenedést helyezi a középpontba. Ahogy Schoenbrun legfrissebb munkája, a Teenage Sex and Death at Camp Miasma a mozikba került, érdemes visszatekinteni a rendező pályafutásának alapkövére, amely felvázolta sajátos képi és gondolati világát.
A monitor mögött szövődő magányos rémálom
A történet főhőse Casey, egy külvárosi tetőtéri szobában élő tizenéves lány, akit Anna Cobb alakít megrázó természetességgel filmbéli debütálásában. Casey úgy dönt, belép egy kiterjesztett valóságon alapuló online horrorsorozatba, a World’s Fair Challenge néven ismert kihívásba. A rituálé egyszerű, mégis nyomasztó: a résztvevőnek háromszor ki kell mondania a film címét adó mondatot, megszúrnia az ujját, a vérét a képernyőre kennie, majd megnéznie egy villódzó videót. Ezt követően a játékosok videónaplóban számolnak be arról, milyen mentális és fizikai változásokat tapasztalnak magukon.
A folyamat során a lány kapcsolatba kerül egy idősebb, rejtélyes felhasználóval, a Michael J. Rogers által megformált JLB-vel. A férfi gondoskodó mentorként tünteti fel magát, ám a kettejük közötti kapcsolat folyamatosan a törődés és a manipuláció határán egyensúlyoz. A David Lowery vezető produceri bábáskodásával készült produkció ügyesen kerüli a szokásos horrorfilmes kliséket. A cselekmény nem szörnyek felbukkanására épül, hanem arra a kérdésre, hogy a tapasztalt jelenségek valódiak-e, vagy csupán egy magányos fiatal elme kivetülései.
Ez a narratív bizonytalanság teszi a filmet különösen feszültté. Az online térben vállalt szerepek elmossák a határokat a fiktív identitás és a valódi személyiség között. A néző kétségbe vonja a látottakat, miközben a főhős egyre mélyebbre merül a saját maga által gerjesztett pszichológiai elszigeteltségben.
Lassú izzás a hálózati tér elszigeteltségében
A vizuális megformálás hűen tükrözi a 2000-es évek végének és a 2010-es évek elejének amatőr videómegosztó kultúráját. A felvételek jelentős része úgy néz ki, mintha egy olcsó webkamera rögzítette volna, mindössze néhány tucat megtekintést vonzó videóként. Az úgynevezett creepypasta városi legendák világa idéződik meg, ahol a felhasználók által készített fiktív rémtörténetek valósággá válnak a közösségi hálózatokon. Alex G hipnotikus, akusztikus és elektronikus elemeket ötvöző zenéje még inkább elmélyíti az elvágyódás melankolikus hangulatát.
Jane Schoenbrun alkotása mélyebb társadalmi és személyes témákat érint. A rendező saját tapasztalataiból merített, amikor az internetet olyan menedékként mutatta be, amely egyszerre nyújt biztonságot a külvilágtól elzárkózó fiataloknak és rejt magában komoly veszélyeket. A testdiszfória és a transznemű identitáskeresés motívumai finoman, szimbólumokon keresztül jelennek meg. A test átalakulásától való félelem és a vágy, hogy valaki teljesen más legyen, mint aminek a fizikai valóságban látják, a cselekmény mozgatórugója.
A film rámutat arra a jelenségre, hogy a digitális közösségek hirtelen menedéket adhatnak az elszigetelt tizenéveseknek, ám ez a menedék gyorsan torztükörré válhat. A virtuális kapcsolatok nem helyettesíthetik a valódi emberi közelséget, sőt, fokozhatják a védtelenséget a ragadozó vagy ködös szándékú szereplőkkel szemben.
Egy formabontó képernyő-trilógia megszületése
A 2021-es Sundance Filmfesztiválon bemutatott alkotás egy nagyobb művészeti koncepció első fejezeteként értelmezhető. Schoenbrun úgy tervezte meg pályafutásának ezt a szakaszát, mint egy úgynevezett Képernyő-trilógiát, amely a médiamegszállottság és a kvír identitás összefonódását vizsgálja. A sorozat második eleme, az I Saw the TV Glow a kilencvenes évek televíziós kultúráján és a rajongói fétisen keresztül boncolgatta a személyiségvesztést.
A trilógiát teljessé tévő legújabb mű, a Teenage Sex and Death at Camp Miasma a nyolcvanas évek slasher filmjeinek hagyományát gondolja újra. Ebben a Hannah Einbinder és Gillian Anderson főszereplésével készült alkotásban a stílusműfajok iránti nosztalgia találkozik a lélektani drámával. Mindhárom film közös nevezője, hogy a popkultúrát nem csupán szórakozásként, hanem az önismeret és az identitáskeresés elsődleges eszközeként ábrázolja.
Jane Schoenbrun rendezése megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált a független zsánerfilmgyártásban. A We’re All Going to the World’s Fair nem ígér egyszerű válaszokat vagy megnyugtató lezárást, ám pontos kórképet ad a XXI. századi magányról és a kijelzők mögött keresett menedékről.
