A nappalik képernyőit az 1970-es évek közepéig csupán merev drótozású, unalmas fénypontokat tologató dobozok uralták, amíg meg nem érkezett a Fairchild Channel F.
Az 1976 novemberében debütált gép alapjaiban rúgta fel az otthoni szórakoztatóelektronika addigi játékszabályait. Előtte a játékosok olyan készülékeket vásároltak, amelyekbe a gyártó előre beégetett egy vagy két Pong-klónt, a repertoár kimerülése után pedig az egész hardver a szekrény mélyén végezte. A Fairchild Camera and Instrument mérnökei azonban szakítottak ezzel a zárt logikával, és piacra dobták a világ legelső mikroprocesszoros, cserélhető ROM-kazettákat használó otthoni konzolját. Ezzel megszületett a modern videojáték-ipar alapköve: a hardver és a szoftver végleges kettéválasztása.
A dedikált áramkörök béklyójából a valódi programozhatóságig
A hetvenes évek derekán a Magnavox Odyssey és a számtalan asztali Pong-variáns uralta az amerikai háztartásokat. Ezek az eszközök diszkrét logikai elemekből vagy dedikált integrált áramkörökből épültek fel, így nem futtattak külső kódot, kizárólag a gyárilag huzalozott logikát jelenítették meg a képernyőn. Jerry Lawson, a Fairchild úttörő fekete mérnöke ismerte fel, hogy a cég saját fejlesztésű, Robert Noyce által is támogatott F8-as mikroprocesszora alkalmas lehet egy univerzális konzol szívének.
A tervezőcsapatnak komoly technológiai akadályokat kellett leküzdenie. Abban a korszakban a memóriachipek rendkívül drágák és sérülékenyek voltak, a statikus elektromosság egyetlen szőnyegen megtett lépés után képes volt tönkretenni a korabeli áramköröket. Nick Talesfore ipari formatervező és Ron Smith mérnök segítségével megalkották a műanyag tokba zárt, sárga színű „Videocart” kazettákat, amelyek belső fémlemezes árnyékolással és rugós zárómechanizmussal védték a finom chipeket a gyerekkezek óvatlan mozdulataitól és az elektrosztatikus kisülésektől. Ezzel párhuzamosan egy olyan egyedi vezérlőt raktak össze, amelyhez foghatót azóta sem látott a hardverpiac: a nyolc irányban mozgatható, elforgatható, felhúzható és lenyomható kar egyszerre funkcionált digitális botkormányként és analóg potméterként.
Színek, beépített hangszóró és a mikroprocesszoros architektúra
A Fairchild Channel F technikai felépítése 1976-ban mérnöki bravúrnak számított, noha a mai szemmel nézve a paraméterei megmosolyogtatóak. A rendszer központjában az 1,79 MHz-en ketyegő, 8 bites Fairchild F8 processzorpáros (3850 CPU és 3851 PSU) dolgozott. A processzor mindössze 64 bájtnyi gyorsítótár-regiszterrel rendelkezett, a grafikai megjelenítésért pedig egy 2 kilobájtos videomemória felelt, amely 128×64 képpontos felbontást kezelt négy különböző színpalettával.
A gépezet közvetlenül rajzolta ki a pixeleket a televízióra, miközben a hangokat még nem a tévékészülék hangsugárzóján, hanem a konzol házába épített belső zümmögőn keresztül szólaltatta meg. A gép előlapján elhelyezett funkciógombok révén a játékosok megváltoztathatták a sebességet, vagy akár meg is állíthatták a mérkőzést, ami abban a korszakban teljesen ismeretlen funkciónak számított. A beépített BIOS két azonnal játszható sportprogramot (Hockey és Tennis) rejtett magában, így a készülék önmagában, külön megvásárolt kazetta nélkül is használható volt a kicsomagolás után.
Hogyan veszítette el a technológiai lépéselőnyt a Fairchild
Bár a rendszer eredetileg Video Entertainment System (VES) néven debütált, a Fairchild kénytelen volt Channel F-re átkeresztelni a masinát, amikor az Atari 1977 őszén bemutatta saját platformját, a VCS-t (Video Computer System, későbbi nevén Atari 2600). A technológiai előny pillanatok alatt elolvadt. Az Atari gépe ugyan jóval primitívebb grafikai pufferrel dolgozott, ám rugalmasabb megjelenítőchipje révén sokkal gyorsabb, dinamikusabb akciójátékokat tett lehetővé, miközben a Fairchild F8 processzora túlságosan merevnek bizonyult a pörgős arcade élményekhez.
A szoftverellátottság szintén szűk keresztmetszetnek bizonyult. A Fairchild belső csapata javarészt oktatóprogramokat, kártyajátékokat és lassú stratégiai adaptációkat készített, mint például a Blackjack, a Tic-Tac-Toe vagy a labirintusjátékok. Amikor a Space Invaders robbanásszerű sikere felrázta az otthoni piacot, a Channel F már nem tudott érdemben reagálni a játéktermi átiratok iránti éhségre. Bár 1979-ben megjelent az átdolgozott külsővel és lecsatolható irányítókkal szerelt Channel F System II, a gyártási jogokat a cég hamarosan eladta a Zircon Enterprises vállalatnak, amely 1983-ban végleg leállította a forgalmazást nagyjából negyedmillió eladott példány után.
| Paraméter | Fairchild Channel F (1976) | Atari VCS / 2600 (1977) |
|---|---|---|
| Központi processzor | Fairchild F8 (1,79 MHz) | MOS Technology 6507 (1,19 MHz) |
| Rendszermemória | 64 bájt scratchpad RAM | 128 bájt RAM (RIOT chip) |
| Videomemória | 2 KB framebuffer (128×64 felbontás) | Nincs framebuffer (soronként rajzolt kép) |
| Megjelenített színek | 8 szín (soronként maximum 4) | 128 színárnyalat (NTSC szabvány) |
| Hangfeldolgozás | Belső hangszóró (3 alapvető frekvencia) | TV-hangszóró (2 független audiocsatorna) |
A hardveres örökség hatása a modern konzolpiacra
Az iparági köztudatban az Atari 2600 maradt meg a mikroprocesszoros generáció szimbólumaként, a technológiai úttörő érdemeit azonban a Channel F birtokolja. Jerry Lawson és csapata bizonyította be a szórakoztatóiparnak, hogy a hardvergyártóknak nem kell minden szezonban új dobozt eladniuk a játékosoknak. A külön forgalmazott szoftvermodell alapozta meg a harmadik felek által készített játékok üzleti modelljét, amely később a Nintendo Entertainment System, a Sega Mega Drive és a PlayStation korszakában a globális szórakoztatóipar legjövedelmezőbb ágává nőtte ki magát.
A gép vezérlőmechanizmusa és a kazettás védelem közvetlen inspirációt jelentett a versenytársak számára. Bár a Channel F piaci pályafutása rövidre zárult, nélküle a videojáték-ipar még évekig a dedikált chipek és az egyszer használatos konzolok szűk keretei között vesztegelt volna.
